Kedd: úszásról hazaérve a parkolóban Zalán hóna alá csapja az oviból hazahozott rahedli rajzait. Hátán az úszáscucc, indulás haza. A ház fele igyekezünk, ő meglát egy hajléktalant a jó megszokott kis padon ücsörögni. Azt mondja nekem, állj, és kikutat a rajzok közül egy szépen sikerültet. Elindul a hajléktalan felé, először nagyon felbátorodva a nemes cselekedeten felbuzdulva, majd hirtelen megtorpan. Visszaszalad hozzám (én Nórival kicsit lassabban haladok a ház fele), és odasúgja: "anya, ennek tök jó bőr táskája van, biztos hajléktalan?". Bíztatom, hogy az. Kitalálja, hogy inkább hátulról közelíti meg, és csak úgy lerakja mellé a neki szánt rajzot. Úrja indul, majd újra megáll menet közben. Újra rám néz, most még kétkedőbben kérdezi: "Anya, tuti, hogy hajléktalan? Órája is van! Mondom, persze, add csak oda. Végül összeszedi a bátorságát, és odamegy. Annyit hallottam:"Csókolom..." és odaadja a rajzot. Annak már kevésbé örülök, hogy kissé közel hajol hozzá (gondolom gyors elemzést tartott), de persze nem szólok. Boldogan rohan a piros hátizsákkal a hátán, a hóna alatt a többi rajzzal, és meséli a történteket. Köszönt, elmondta, hogy ezt a bácsinak szeretné adni, mire a bácsi megdícsérte és megköszönte. Annyira büszke vagyok rá, és közben azon tűnődöm, ezt a jó tulajdonságát biztosan nem tőlem örökölte...
Ma reggel Nórival hazafele jövet volt egy sanda gyanúm, odamentem a padhoz, és mit látok? Zazikám rajza a pad alatt hever, teljesen elázva. Nem valószínű, hogy a hajléktalan könnyei áztatták, így fogtam és fájó szívvel kidobtam a kukába, nehogy az én drágám meglássa, és elmenjen a kedve az ilyen jócselekedetektől. Közben átkoztam a pasast, és arra gondoltam, nem is baj, hogy én nem vagyok ilyen, több csalódástól kímélem meg magam...hmmm. Ma este hazafele megint ott ült ez a hajléktalan. Zazi kiszúrta, hogy ma már telefon is van nála, és abban maradtunk, hogy ez akkor nem is hajléktalan, hanem inkább hajlékony:)))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése