Itt a tavasz!!!

...és mi a szokásainkhoz híven elő is vettük a szezonra a bicikliket. Kicsit rendbe raktuk őket, és hétfőn már Nórával el is tekertünk a néptáncra. Zalán inkább rollerezett, és este a foci edzés után  Tomival együtt jöttek haza. Út közben sikerült megszabadulnia a fél pár cipőjétől, ami a táska oldalzsebéből repült az útra. Vele mindig történik valami:)

Ha van olyan, hogy egy nap úgy kaki, ahogy elkezdődik, akkor a mai hűen tükrözte ezt az állapotot. Ha röviden akarnám vázolni, akkor a jól begyakorolt "bekezdés, tárgyalás, befejezés" részeket egy hárombetűs szóval tudnám kifejezni, az utóirat pedig ezt lenne: most dőlt el a teraszon a hónapok óta kint álló, leszerelt ablakredőny... Nevetni tudnék, ha befeszült arcizmaim engednék, de neeem, ez már nem az a kategória, szeretnék túl lenni rajtad, de nagyon,  te ocsmány kedd!
Azt mondják, jobb, ha az ember kibeszéli magából a gondjait, de most legyen az, hogy úgy is meg teszi, ha kiírja magából.Szóval a mai nap:
Elsőnek az ébredést tudnám az illatozó jelzővel illetni, az új ébredési taktika ugyanis nem vált be, melyet egy következő rossz döntés követett. A reggeli főzést ugyanis nem nekem találták ki, mert máskülönben nem futott volna ki a tej a lábasból, hogy utána még oda is kozmáljon a maradék, vacsorára szánt tejberizs. Tűzhelytakarítás közben Nórával -félve a már jól ismert reakciójától- közölni a rosszhírt, nincs meg a raktárkulcs, nem tudunk biciklivel menni az oviba. Tréning le, farmert és smink fel, de a farmer szorít, átvenni a másikat, Nóra közben csendesen, de annál hitelesebben adja ki  a figyelmeztetést, hogy mivel ő már kész van, miattam fogunk elkésni. Ilyenkor minden megváltozik, sokkal jobban érzem magam a megvilágosodás hatására, már csak 200 a pulzusom. Fenébe a kardioval, elég egy jól elcseszett reggel!!! Beülünk a kocsiba, Nóra szokás szezrint kéri, hogy hadd húzza le  teljesen az ablakot, de már szinte nem is hallom, mit kér, rábólintok, csinálj ami jól esik, csak érjünk már be az oviba. Kapkodás ezerrel, de a végére egy percet engedek magamnak a kocsiban egyedül, csendben, nehogy a munkahely felé vezető úton azt se vegyem észre, ha  átmegyek a piroson, vagy egy gyalogoson a zebrán. Mert bevallom, az elcseszett reggeleket követően nem nagyon bízom meg még saját magamban sem...
Délután játszótereztünk Petráékkal és Fruzsiékkal, majd otthon Zalán egy angol ötössel és egy nyelvtan egyessel várt. Pumpa fel, mégpedig azért, mert közölte hogy ő ugyan nem tanult másnapra. Egy kis esti veszekedés, hogy kerek legyen a nap, így meglesz az ok, amiért nem nagyon kell apával egymáshoz szólunk legalább ezen a héten.

Büntetés: 1 hétig nincs média!!!

A tél utolsó hétvégéje

Ez a két nap - bár mindannyian máshol töltöttük - mégis remekül telt el. A legizgalmasabbnak Zalán programja bizonyult, ugyanis most először utazott el "ottalvós" kirándulásra. Andi néni, a magyar tanárnő iskolai szintű kirándulást szervezett, amire Zalán lelkesen készült, és a befizetendő pénz első részletét a saját zsebpénzéből intézte. Utólag persze felhívta figyelmemet a feledékenységem miatt felmerült hiányosságra, de én nemes egyszerűséggel megsimogattam a buksiját, (miközben természetesen majd szétvetett a büszkeség és a demencia miatti kétségbeesés kettőssége): látod kisfiam, ilyenekre is oda kell majd figyelned felnőtt korodban.
Nóri egy amerikai család porontyainak társaságába cseppent Luca jóvoltából, ahol remekül szórakozott azon, hogy azok a gyerekek tök furán beszélnek, de néha úgy is tudnak mint ő maga. Ja, és képzeljem, hogy mondták többször is hogy jesz és nó. A vasárnapi pilisi kirándulás mamáékkal és Lucáékkal tette kerekké a hétvégét.
Én a legmagasabb fokozatú semmitcsinálás művészetét gyakoroltam (na erős túlzással, csendben megjegyzem, hogy azért valahogy kitakarítódott az egész alsó konyhaszekrény...), apa meg valahol landroverezett.
Vasárnap díszbe öltöztettem a szívem, alig vártam, hogy újra zsibongjon a lakás a mindennapok megszokott zűrzavarától, de talán megbocsájtható, ha bevallom, jól esett kicsit "unatkozni":)

Indulás Mohácsra!

Pilisi kiránduló

lendületben...

Morfondíroztam egy kicsit, mielőtt nekiláttam az írásnak, vajon hogyan fogjak újra bele, kb másfél év kihagyás után... Írja pár gondolatot az elmúlt időszakról, vagy tök fölösleges, inkább koncentráljak a jelenre, és végül úgy döntöttem, ismerve magam, jobb, ha elengedem a múltat. A másik, ami némileg foglalkoztatott, hogy igazából miért írom a naplót.
Magamból indulok ki, gyakorlatilag alig vannak saját emlékeim a gyerekkoromról, valami agybajom lehet, amiért ennyire rossz a memóriám. Anyu szokott néha említeni hasonlóságot a a gyerekeim és köztem, amikor felelevenedik néhány emlékfoszlány. Lehet, hogy az ő tökéletességük és az én tökéletlenségem hasonlóságainak "egybeesetlensége" folytán van csak igen kevés számú emlékem?... hmm
Szóval az írásnak az a célja, hogy valamilyen formában gyártott emlékeket csináljak a gyerekeimnek, akik majd bárhonnan és bármikor kutathatnak az élmények között. Ha idővel teljesen elhagyna a memóriám, ez a blog a segítségemre lesz, és ők is tovább tudják majd adni az ő gyerekeiknek, azt, hogy "Látod, látod, az én gyermekkorom így telt, gyermekem". Így hát próbálok minél többet írni a közösen eltöltött időszakról, és beszámolni Nekik a tapasztalatainkról, élményeinkről. Úgy érzem, valami nincs rendben a fejemben, de remélem egyszer képes leszek segíteni magamon, ha másért nem is, de az én Két Szemem Fénye miatt feltétlenül. Addig is jó lesz ez a blogos megoldás:)

Hűű, azért egy kicsit visszakanyarodok az időben, mondjuk tavaly szeptemberig. Zalán ekkor kezdte a 4. osztály, kellőképp utálva az iskola gondolatát is. Sebaj, anno azt mondták, ez így egészséges. Ok, lehetutáni, szoktuk volt mondani neki, de akkor is csinálni kell. Bár tettem egy próbát a Bethlen suliba való átiratkozás miatt, sajnos  nem jött össze, de kiegyeztünk egy várólistás megoldással. Remélem ötödikre összejön...  A tavalyi év nagy eseménye apa hazaköltözése volt. Így Németországi kivándorlásunk gondolatának búcsút intettem, fájó szívvel és a "mi a fenét tudok csinálni, ha ő így döntött" elnevezésű általános családi jelenséggel. Szóval egyel többen lettünk a méretes lakásban, és bár elvileg segítünk egymásnak a hétköznapi gyerekes, gyerekmentes dolgaink megoldásában, mégis nem tudjuk elkerülni a kisebb nagyobb vitatkozásokat, amiket nagy bánatomra a fülük hallatára tesszük. (ha egyszer elolvassátok Drágáim, szolgáljon ez rossz példaként előttetek!!!) Nehezen csiszolódunk egymáshoz, talán túl sokat voltunk külön, és már talán öregek is vagyunk a kompromisszumok feltétel nélküli elfogadásához, ragaszkodunk a "saját hülyeségeinkhez", hisz így szoktuk meg magunkat, az életünket. Hűű, de elmésen hangzik, inkább visszanyargalok az eredeti témához...
Zalán negyedikes lett, a zeneiskolában másodikos, Nóri az ovi második évét tapossa. Én új munkahelyen dolgozom, és apával megosztva erőinket, ő megy Zalánért a suliba, vagy a foci edzésre, Nóri pedig az enyém. Kocsival járunk, és így nyugtatólag hat rám a helyzet, hogy délután Nóri csak az utolsó előtti az oviban. Lehetne rosszabb is, nem igaz? Volt őszi szünet a mamáéknál, karácsony is szépen eltelt, és el is utaztunk telelni pár napra Debrecenbe egy szuper szép szállodába. Szilvesztereztünk a barátainknál, síeltünk Eplényben, és még rengeteg kisebb élményben részesültünk. Nóri múlt héten Sopronban volt Kinga mamáékkal, és életében először igazi gyerek szauna szeánszon is részt vett. Csokiszeánszon. Rossz időben, márpedig az idei tél kegyetlen volt hozzánk, remek lehetőség a müpában kultúrálódással és szórakozással tölteni egy fél napot. Az egyik alkalommal a Fölszállott a páva  előadására is sikerült beülni. Ennek mondjuk csak én örültem...
És akkora történések képekben:

.