lendületben...

Morfondíroztam egy kicsit, mielőtt nekiláttam az írásnak, vajon hogyan fogjak újra bele, kb másfél év kihagyás után... Írja pár gondolatot az elmúlt időszakról, vagy tök fölösleges, inkább koncentráljak a jelenre, és végül úgy döntöttem, ismerve magam, jobb, ha elengedem a múltat. A másik, ami némileg foglalkoztatott, hogy igazából miért írom a naplót.
Magamból indulok ki, gyakorlatilag alig vannak saját emlékeim a gyerekkoromról, valami agybajom lehet, amiért ennyire rossz a memóriám. Anyu szokott néha említeni hasonlóságot a a gyerekeim és köztem, amikor felelevenedik néhány emlékfoszlány. Lehet, hogy az ő tökéletességük és az én tökéletlenségem hasonlóságainak "egybeesetlensége" folytán van csak igen kevés számú emlékem?... hmm
Szóval az írásnak az a célja, hogy valamilyen formában gyártott emlékeket csináljak a gyerekeimnek, akik majd bárhonnan és bármikor kutathatnak az élmények között. Ha idővel teljesen elhagyna a memóriám, ez a blog a segítségemre lesz, és ők is tovább tudják majd adni az ő gyerekeiknek, azt, hogy "Látod, látod, az én gyermekkorom így telt, gyermekem". Így hát próbálok minél többet írni a közösen eltöltött időszakról, és beszámolni Nekik a tapasztalatainkról, élményeinkről. Úgy érzem, valami nincs rendben a fejemben, de remélem egyszer képes leszek segíteni magamon, ha másért nem is, de az én Két Szemem Fénye miatt feltétlenül. Addig is jó lesz ez a blogos megoldás:)

Hűű, azért egy kicsit visszakanyarodok az időben, mondjuk tavaly szeptemberig. Zalán ekkor kezdte a 4. osztály, kellőképp utálva az iskola gondolatát is. Sebaj, anno azt mondták, ez így egészséges. Ok, lehetutáni, szoktuk volt mondani neki, de akkor is csinálni kell. Bár tettem egy próbát a Bethlen suliba való átiratkozás miatt, sajnos  nem jött össze, de kiegyeztünk egy várólistás megoldással. Remélem ötödikre összejön...  A tavalyi év nagy eseménye apa hazaköltözése volt. Így Németországi kivándorlásunk gondolatának búcsút intettem, fájó szívvel és a "mi a fenét tudok csinálni, ha ő így döntött" elnevezésű általános családi jelenséggel. Szóval egyel többen lettünk a méretes lakásban, és bár elvileg segítünk egymásnak a hétköznapi gyerekes, gyerekmentes dolgaink megoldásában, mégis nem tudjuk elkerülni a kisebb nagyobb vitatkozásokat, amiket nagy bánatomra a fülük hallatára tesszük. (ha egyszer elolvassátok Drágáim, szolgáljon ez rossz példaként előttetek!!!) Nehezen csiszolódunk egymáshoz, talán túl sokat voltunk külön, és már talán öregek is vagyunk a kompromisszumok feltétel nélküli elfogadásához, ragaszkodunk a "saját hülyeségeinkhez", hisz így szoktuk meg magunkat, az életünket. Hűű, de elmésen hangzik, inkább visszanyargalok az eredeti témához...
Zalán negyedikes lett, a zeneiskolában másodikos, Nóri az ovi második évét tapossa. Én új munkahelyen dolgozom, és apával megosztva erőinket, ő megy Zalánért a suliba, vagy a foci edzésre, Nóri pedig az enyém. Kocsival járunk, és így nyugtatólag hat rám a helyzet, hogy délután Nóri csak az utolsó előtti az oviban. Lehetne rosszabb is, nem igaz? Volt őszi szünet a mamáéknál, karácsony is szépen eltelt, és el is utaztunk telelni pár napra Debrecenbe egy szuper szép szállodába. Szilvesztereztünk a barátainknál, síeltünk Eplényben, és még rengeteg kisebb élményben részesültünk. Nóri múlt héten Sopronban volt Kinga mamáékkal, és életében először igazi gyerek szauna szeánszon is részt vett. Csokiszeánszon. Rossz időben, márpedig az idei tél kegyetlen volt hozzánk, remek lehetőség a müpában kultúrálódással és szórakozással tölteni egy fél napot. Az egyik alkalommal a Fölszállott a páva  előadására is sikerült beülni. Ennek mondjuk csak én örültem...
És akkora történések képekben:

.